A rlaxot inkább könnyed klikkelőizom-edzésnek nevezném, mint játéknak, mert igen rövid. Viszont ennek ellenére szórakoztató: a játéktérbe leszórt tetriselemeket kell felszedegetni úgy, hogy csak olyan elemet tudunk levenni a pályáról, amit nem takar másik elem. Mindez időre megy, és az elemek azzal próbálják megnehezíteni a dolgunkat, hogy forgolódnak.
[alternatív link]
Szép flashjátékkal támogatta az év szerepjátéka, a Dragon Age Origins megjelenését az Electronic Arts. A Dragon Age: Journeys rajzolt grafikával adja vissza a játék hangulatát (és néhány szereplő is ismerős lehet a „nagytestvérből”), és flashjátékhoz képest gazdag, de azért könnyen használható szerepjátékelemeket nyújt. Persze nincs itt semmi forradalmi – ugyanúgy harcolni, varázsolni és tárgyakat gyűjtögetni kell, mint az összes többi flash-RPG-ben –, de igényessége miatt mindenképpen itt a helye. Annak ellenére, hogy csak a megjelent első fejezet ingyenes, a többi fizetős lesz. Persze azoknak igazán érdemes játszaniuk vele, akik megvették az Originst, ugyanis a flashjátékkal tárgyakat lehet unlockolni a pc-s, Xbox 360-as vagy PS3-as változatban. (Egyébként ha esetleg valaki még nem tudná: a játék bemutató partiján magyarok nyerték a 24-órás versenyt.)
[alternatív link]
Nem egy újabb Zuma-klón! - hirdeti magát a Bru! című játék, és igaza van. Első blikkre ugyan valóban a Zumára (Luxorra, Tumblebugsra, meg a többi klónra) emlékeztet, de ebben a játékban a gördülő köveket nem úgy kell eltüntetni, hogy a megfelelő színűeket belőjük a kövekből álló sorba, hanem magának a sornak az elemeit cserélgetve tudjuk leszedni a köveket. Sajnos az új ötleten túl nem jutott eredetiség a játékba, a tizedik szintnél már ásítoztam, mert semmi új játékelemmel nem találkoztam addig. Abba is hagytam a játékot, de posztolom azért, hátha valakit jobban megfog.
Döbbenetes élmény a Small Worlds, nem is a flashjátékipar, inkább a művészet remekének kell tekintenünk. Játszani amúgy sem nagyon lehet benne: mehetünk jobbra, balra és ugrálhatunk – ennyi. Az egyszerű játékmeneten túl azonban ott a felfedezés öröme, ami minden játékban megvan valamilyen szinten, de a Small Worlds kifejezetten erre épül. Mert ahogy haladunk előre a pályákon néhány pixeles főhősünkkel, úgy tágul körülöttünk a világ, a nagy pixelekből egyre kisebbek lesznek, mindent láttunk, amit már felfedeztünk, és egyszer csak rájövünk, hogy sztorija, így célja is van a mászkálásunknak – de ez szinte mellékes, a játék célja maga a mászkálás (vö. az út célja az út maga). És most végigjátszom újra, mert annyira bejött a cucc. Az alkotó, David Shute nevét pedig megjegyeztem – ez a csávó egy zseni.
Úgy indult az egész, hogy valami rövid kis szösszenetet kerestem, mert nem volt sok időm játszani. Aztán azon vettem észre magam, hogy már több órája a Magic Pipes! előtt ülök, és nem bírom abbahagyni. Pedig nem egy bonyolult feladat meghatározott darabszámú, különféle alakú csővel összekötni az adott pontokat egymással. Sokkal inkább a ravasz felvezetés a hibás: a játék első három fejezetének pályái könnyedén megoldhatók, legfeljebb kis csűrés-csavarás, fejvakarás árán, ami főként abból adódik, hogy nem mindig kell az összes elem. Aztán elér az ember lánya a negyedik fejezethez, és ottragad. Nagyon-nagyon hosszú időre. Rég találkoztam már ilyen egyszerű, és mégis lebilincselő logikai játékkal. A sejtelmes zenével és a háttérrel együtt nálam simán ötös.
[alternatív link]
A banditák elrabolták szegény Simon kincsét, pedig megdolgozott érte - a homokvár építése nem könnyű feladat egy háromévesnek. Simon hamar gumicsónakba pattan a testvérével, hogy teniszlabdákkal felszerelkezve visszaszerezzék jogos tulajdonukat. Még biztosan sokan emlékeznek a kilencvenes évek elején megjelent Gorillas című banándobálós játékra (vagy akár a Worms néhány fegyverére). Akiknek az tetszett, annak a Raft Wars is bejön majd. A történet fordulatoktól sem mentes, a meglepő végkifejlethez sok banditát kell leteniszlabdázni.
[Alternatív link]
A macskás játékok a gyengéim. Az Adventurous Eric viszont nem ezért nyűgözött le. Egy macska egy napját kell végigkövetnünk, sajna, szó szerint, mivel típusát tekintve az általam eléggé utált maze-game, vagyis a "mozgasd az egérkurzort a megadott útvonalon"-fajta. A kézzel rajzolt, lenyűgöző képek teszik egyedivé és szórakoztatóvá a játékot. Az egész kettő perc alatt lejátszható, cserébe a teljesítésért jutalom jár, letölthető háttérképek formájában.
[kongás link]
A Trap Master szépen ötvözi a várvédő-lövegtonyos stratégiákat a hagyományos disztrojjal. A címszereplő csapdamester, azaz a játékos feladata, hogy megvédje a várában levő kincsesládát, amit egyre erősebb hullámokban támadnak behatoló harcosok, katapultok, varázslók és egyéb fantasy toposzok. A védelem két fő pillére a várban elhelyezett csapdák (lövegek, lezuhanó plafonok, stb.), illetve házi szörnyünk, amivel kedvünkre gyilkolhatjuk – vagy akár meg is ehetjük – a behatolókat. Persze rengeteg fejlesztési lehetőség van, rámehetünk arra, hogy a szörnyünket turbózzuk fel, gyúrhatunk a lövegtornyokra, de a ládát is megacélozhatjuk. A grafika kellemes, a szörnnyel való akciózás pedig feldobja a hagyományosan monoton játékmenetet, szóval nálam kiérdemelte az ötöst.
[alternatív link]
Aranyosan szemétkedős játék a Wake Up the Box. A különféle pályákon egy cél vezérel bennünket: felébreszteni az édesdeden szundikáló dobozkát. Ezt mindenféle pályaelemek lehelyezésével érhetjük el, kicsit hasonlít a dolog az Incredible Machine-mutációkra. A grafika és az ötletesség miatt érdemes eljátszani vele, mert amúgy gyalázatosan rövid, egy kávét sem lehet meginni a végéig.
[alternatív link]
Csodálatos disztrojjal állt elő az inkább trükkös és cuki játékairól ismert Nitrome. A Graveyard Shift játéktechnikailag olyan, mint a jó öreg játéktermi gép Operation Wolf volt: szép lassan gördül a pálya, azon fel-felbukkannak ellenfelek, nekünk pedig le kell lőnünk őket, mint egy céllövöldében. Az egyébként unalmas játékmenetet feldobják az ötletes ellenfelek (akik mindenféle gonoszságot dobálnak ránk, amiket pajzsunkkal védhetünk ki), a megmentendő szűzlányok (akiknek az útjából minden zombit, mászkáló növényt és egyéb rusnyaságot ki kell irtanunk), illetve ötpályánként a főszörnyek. A grafika és a hangok pedig hozzák a szokásos Nitrome-minőséget, ráadásul ez most nem is annyira szemétparaszt, mint a csapat legtöbb játéka. Jár az öt pont.
Az Amanita Design ismét maradandót alkotott, nagyjából fél perc kellett, hogy beleszeressek legújabb játékukba. A Machinarium világát kézzel rajzolták, minden egyes apró részletet kidolgozva, sokkal szebb, mint a Samorost sorozat volt. Maga a játék a point'n'click vonalat erősíti, ötletes megoldásokkal, remek fejtörőkkel, és (legalábbis számomra) nehéz logikai feladványokkal. Sajnos a teljes játék fizetős, de még a hazai pénztárcákhoz képest sem tűnik soknak az a 3500 forint, amit elkérnek érte. Főleg, hogy mp3-ban megkapjuk a játék zenéjét is, ami ugyancsak elképesztően jól sikerült. Ha a Plants vs. Zombies-ra azt mondtuk, hogy érdemes megvenni, akkor ez a Machinariumra sokszorosan igaz. Nekem ez az utóbbi évek legjobb játéka, akkor is, ha nem csak a flashjátékokat nézzük. (Pedig a Borderlands is jól sikerült...)
Elnézést a következő intermezzoért, rövid időre megszakítjuk adásunkat egy kis reklámmal. Pár napja indult el új blogom, a IDDQD, amiben három cimborámmal osztom az észt a játékpiac érdekességeiről (szóval igazából nem is az én blogom, hanem négyünké). Wtf-hírek, pletykák, sztorik, örök élet, ingyen lőszer. Akit érdekel az ilyesmi, klikkoljon és esetleg könyvjelzőzzön.
Őszintén megvallom, hogy a shoot’em up játékok – azaz a scrollozódó pályán játszódó lövöldözős marhaságok – az én bűnös élvezetem. Bármennyire is unalmas a játékmenet, az újabb ellenfelek és fejlesztések kedvéért képes vagyok végignyomni a legegyhangúbb shoot’em upot is. Szóval nekem bejött annak idején a Frantic első és második része, bejött a Pixelvader, most pedig bejött a Red Fluxion is. A játék annyiban különbözik csak az előbb említettektől, hogy több benne a fejlesztési lehetőség és az ellenséges lövedékek száma már nem milliós, inkább milliárdos nagyságrendű. De komolyan, kezdi megközelíteni a hírhedt Mushihime-sama című játéktermi pénzbedobós játék szintjét, pedig annál már nincs tovább. Hétfői indításnak remek.
[alternatív link]
A Full Moont az a Bart Bonte készítette, akinek a Me and the keyt köszönhetjük, és a játék le sem tagadhatja alkotóját. Ugyanazért remek, mint elődje: ötletes pályákon kell megtalálni valamit – ezúttal egy-egy gyümölcsöt a főhős nyúlnak –, a későbbi feladatok egyre jobban próbára teszik logikai érzékünket. És ugyanaz a gond is a játékkal, mint az előddel: túl könnyű, túl rövid, túl élvezetes ahhoz, hogy ne bosszankodjunk, amikor tíz perc alatt végigvisszük.
[alternatív link]
Nem vagyok ellene a csillivilli játékoknak, sőt, egy szép grafika nálam egy unalmasabb játékot is képes ellensúlyozni. Épp ezért lepődtem meg, hogy a Flood Fill mennyire le tud kötni, milyen élvezet vele játszani. Pedig teljesen fapados, mind a játék alapötletét tekintve, mind a megvalósításban. Adott négyféle szín, és előbb egyszerűbb, majd egyre bonyolultabb formák. A lényeg, hogy úgy töltsük ki a különféle szeletecskéket, hogy ne kerüljön azonos színű egymás mellé (egyébként a matematikában ezt hívják négyszín-tételnek, és volt már olyan játék a blogban, ami erre épült). Akinek a játék túl egyszerű, az hajthat az aranycsillagokákra is, amelyek azért járnak, ha a lehetséges legkevesebb színnel hajtjuk végre a feladatot. A legfájóbb pont, hogy a játék csak húsz pályát tartalmaz, gyorsan végig lehet nyomni.
[alternatív link]
Stone Age még megvan valakinek? 17 évvel ezelőtti cucc volt, egy dinoszaurusszal kellett benne különböző pályákon végigmenni, miközben az egyes pályaelemekkel csak faltól falig lehetett közlekedni. A Guardian Rock hasonló logikai játék, csak főhősünk egy mágikus sziklatömb, akinek behatolókat kell lepucolnia a pályáról. Dolgunkat egyirányú utak nehezítik – vagy éppen könnyítik – meg, és persze vannak ütközésre eltűnő téglák, halálos lándzsafalak, meg minden, ami egy ilyen játékba kell. A kivitelezés pofás, a 48 ingyenes szint hosszú időre leköt (akinek nem elég, annak van további 48 fizetős), szóval engem megvett..
Lehet, hogy a most következő játékot már ismeritek páran, mivel egyrészt nem mai darab, másrészt pedig egy hónapja az addict blog is lehozta - bevallom, én is ott találtam. A játékmenet rém egyszerű: adott 36 darab logó, nekünk pedig be kell pötyögni a hozzájuk tartozó nevet, minderre 8 perc áll rendelkezésünkre. Ez féltávig tűnik egyszerűnek, ugyanis az amerikai logók közül a felével találkozunk nap mint nap hazánkban - onnantól marad a találgatás meg az a kevéske ismeret, ami innen-onnan véletlen ránkragadt. Ha pedig végeztünk az első résszel, vár ránk egy újabb adag.
Mivel tozo nevű munkakerülőnk külön kérte, íme itt a bevarrt szájú rabok legendájának folytatása, ráadásul rögtön a második és a harmadik rész is. A játékmenet ugyanaz, mint korábban volt, a képek továbbra is gyönyörűek, és a történet is elég érdekfeszítő ahhoz, hogy az ugyanúgy meglévő hibák (túl pontos katintás kell, néhol alig-alig észrevehetőek a különbségek, és nagyon hosszú a képek közötti átmenet) ellenére is végignézzük az egészet. Aki kedvelte az első részt, biztosan élvezni fogja ezeket is. Aki pedig nem, az megnyugodhat: a történetben nem nagyon van elég puskapor egy újabb adagra :-).
[alternatív link: 2., 3.]
Az első rész után - a Kongás premiert a Halloweenre időzítve - megjelent a Ghostscape második része. Ezúttal egy nyomozó bőrébe bújva kell egy elhagyatott kempingben bizonyítékokat, tárgyakat, fotókat gyűjtenünk, a megfelelő felszerelés segítségével. A képi világ ismét borzongató, a történet kellően érdekes (főként, ha a naplókat is elolvasgatjuk), a feladatok viszont elég könnyűek, nekem csak a pentagrammás barlangba való bejutás okozott kevésnyi fejtörést. A végén pedig vártam volna valami slusszpoént, de ez bizony elég laposra sikeredett. Rövid, szórakoztató kikapcsolódás a point-n-click kedvelőinek hideg őszi éjszakákra.
[alternatív link]
Érzékeny lelkűek nehogy kipróbálják a Hobo című kreténséget, a verekedős játékok rajongóinak viszont mindenképpen ajánlott. Egy csövessel kell feldúlnunk egy csendes városka nyugalmát, kezdetben csak üthetünk és rúghatunk, később már mindenféle kombó (köpés, fikázás, böfögés, meg a többi) is rendelkezésünkre áll. A megvalósítás nem rossz, de a játékmenet kicsit monoton. Nem egy maradandó darab, de pénteki levezetésnek éppen megfelel. (Köszönet ViZionnak a linkért.)
Elérkezett a halloween, kigyulladnak a töklámpások, a gyerekek pedig mindenféle ijesztő jelmezekben járnak házról háza abban a reményben, hogy minél több cukorkával zárják majd az estét. Idilli, nem? Azonban nem mindenki örül ennek ennyire. A Halloween Sugar Rush főhőse is ezen kevesek közé tartozik, ugyanis a gonosz kölkök összetapossák a gyönyörűen gondozott kertet, ezt pedig nem nézheti tétlenül. Így hát szűrőt húzott a fejére, erszényét pedig teletömte óriás cukorkákkal, amiket egy jól irányzott mozdulattal a "támadókhoz" vág, így próbálva megvédeni szeretett kertjét. Időnként bónusz fegyvereket is bevethet, vagy egy-egy sávba némi öntözéssel életet is lehelhet (nem mellesleg az öntözőrendszer az adott sávban támadókat is meghátrálásra kényszeríti). A cél és az eszközök tehát adottak, az ötlet és a megvalósítás pedig remek - garantált a jó szórakozás.
Rengeteg olyan játék létezik, amiben menekülni kell az ellenség elől, azonban nem sok olyanról tudok, amiben valaminek az elrejtése a cél. Márpedig a Cover Orange ilyen: egy (vagy két) narancsot kell elbújtatnunk a tüskék elől, amiket egy gonosz felhő zúdit rájuk. Mindezt néhány elem segítségével tehetjük meg - és sajnos tényleg csak pár fajtával találkozunk a játék során, amit ráadásul még eléggé gyorsan végig is lehet vinni. Pedig egy picit több elemmel és nehezebb pályákkal ötöst érdemelne.
[alternatív link]
Volt már néhányszor gyorsgépelős játék a blogon – legutóbb egy facebookos –, de a Clockwords: Prelude az egyik legjobb a műfajban. Az ilyen játékokban ugye általában megadott szavak begépelésével ölhetjük az ellent, de ebben a mutációban bármilyen angol szóval próbálkozhatunk. Ráadásul a pályák (összesen 40) között erősíthetjük a betűkészletünket, többet sebző betűket kotyvaszthatunk ki egy e célra szolgáló masinával. Mindehhez jön egy vicces rajzfilmes-steampunkos környezet és remek zene, én nem nagyon találtam kivetnivalót benne.
[alternatív link]
Emlékeztek még a Demolition City-re? Épületeket kellett felrobbantani úgy, hogy a romok ne legyenek túl magasak. Azóta kijött a játék második része is. Pályából több lett (5 világra felosztva), akadnak a korábbiaknál nehezebbek is, valamint a robbanóanyagok száma is megnőtt. Ezáltal lett értelme a pénz gyűjtésének, ugyanis újabb és erősebb robbanóanyagokat csak pénzért vehetünk. Azok felhasználása persze több pontba kerül, így lehet találgatni, hogy a több, de gyengébb, vagy a kevesebb, de erősebb kombináció a jobb. Kis jóindulattal ugyan, de kaphat egy ötöst.
Nagyon meglepődtem, mikor kipróbáltam a JamLegend nevű játékot. A Super Crazy Guitar Maniac Deluxe 2 nagy rajongójaként (a 3. rész nekem nem jött be annyira) azt gondoltam, hogy ahhoz képest semmi sem elég jó, egy ilyen zenére pengetős ritmusjáték flashben már úgysem tud újat nyújtani. Hát tud. A JamLegendben kétféle játékmód van, a könnyebben csak három billentyűt kell időben megnyomnunk - ez még a tizenkettő-egy-tucat lenne. A nehezebb változatban viszont az egyik kezünkkel "le kell fogni" a hangot (vagyis megnyomni 1-5 között az adott számot), a másikkal meg "pengetni" kell, azaz az entert pont a megfelelő ütemben nyomogatni. És persze, itt is van négy nehézségi szint, az elsőben csak 1-3 közötti számokat kell nyomogatnunk, a harmadikban viszont - számomra megoldhatatlanul nehezen - 1-5 közöttieket, gyorsan váltakozva (épp ezért a negyediket ki sem próbáltam, zongoristák előnyben). Iszonyat mennyiségű zene van fenn, stílus és előadó szerint is válogathatunk, szerintem mindenki talál ízlésének megfelelőt. Ha még ennyi is kevés lenne, lehetőség van a számítógép által generált ellenfél ellen játszani, ami első blikkre hülyeségnek tűnik, de valójában zseniális ötlet, felébreszti ugyanis a szunnyadó versenyszellemet, ezáltal még nagyobb teljesítményre sarkall. Ja, és akár a saját számunkat is feltölthetjük. Ezen kívül a billentyűzet konfigurálható, ha valakinek nem tetszene az alapleosztás. Végül eredményeinket rögtön közzétehetjük a Facebook-on is, hadd sárguljon a kollektíva. És a játéknak ezek csak azok a funkciói, amik regisztrálás nélkül is elérhetőek...
Szerepel - kicsit butított változatban, de hasonló játékélményt nyújtva - a Kongán is, szerintem méltatlanul alulértékelve.
Utolsó kommentek